A közel harminc kiadásban megjelent Stradivari a leginkább népszerű Szántó György-regény. A Stradivari nevű világhírű cremonai hegedűkészítő dinasztia hangszerei mindig is a hegedű királyai voltak (és ez mai is így van), és minden nagy nemzetközi hangversenysikert elért violonista arra vágyott vagy vágyik, hogy egyszer egy valódi Stradivárija legyen. Ennek a hegedűnek a regényét írta meg Szántó György: egyetlen hangszer történetét, mondhatni, négy tételben, több történelmi korszakon át. Ezek a korszakok nemcsak gazdag művelődéstörténeti képet rajzolnak, hanem az önmagát a muzsikának áldozó alkotó ember sajátos lelkiségét is bemutatják az olvasónak. A Stradivari-hegedűk története maga is mindig regényes mozzanatokat tartalmazott, Szántó György figyelmét és képzeletét azonban természetesen nem a hangszer, hanem a hangszer megszólaltatásában önmagára találó és a világ titkaival találkozó ember regénye kötötte le. (Pomogáts Béla) Ez a probléma erősen foglalkoztatott. Nem a hegedű, hanem a misztikum, a korok között felbukkanó és eltűnő titkos összefüggések, a hangszerek lelke és az emberi lélek viszonyának szempontjaiból. Találtam egy érdekes formát is a regény számára. Éreztem, hogy ez nem Antonio Stradivari, a cremonai mester életregénye, hanem sokkal több ennél. Magának a hegedűnek a regénye, sőt ennél is több, korszakok távlatának a regénye. Ezért úgy terveztem, hogy egy fejezet a tizenhetedik századbeli Cremonában, egy fejezet a huszadik század eleji Berlinben játszódik majd, és így ugrabugrálok majd térben és időben szabadan, fejezetről fejezetre. Akár egy szabadon csapongó hegedűmelódia. Sőt a regény részei egy hegedűverseny részei is lehetnek... (Szántó György)