|
Imredy Péter önéletrajzi regénye a magyar könyvpiacon oly ritkán felbukkanó "középfajú" könyvek közé tarozik. Nem markol sokat, de amit megmarkolt, azt szilárdan tartja. Olvasmányos, de nem alá-, elémegy az olvasói elvárásoknak. Strandkönyv. Kijelöli a teret, amelyben majd - a tőle telhető őszinteséggel - megszólal, és hangja képes kitölteni, belakni ezt a teret - az önéletrajziságot. Felmerül, persze, mi közöm nekem, olvasónak, ehhez az élethez, a rutinos mozilátogató eleve nem ül be megtörtént eseményen alapuló filmre. Ha egyedi, akkor hermetikus, ha tipikus, akkor közhelygyanús. Imredy (elsősorban pazar íráskészségének, lenyűgözően nagyvonalú nyelvkezelésének köszönhetően) kikerüli ezt a csapdát, önarcképe korrajz. Még a sorok közt olvasás, a szerzőnél okosabbnak levés lehetőségét is felkínálja, pszicho-szexuális portréját nem rondítja el holmi én-értelmezéssel, nagy naivan adja a naivat. Rinyál és dicsekszik - szeretnivaló, vagy ahogy a villamoson mondják: ilyennek is kell lennie. (Nagy adomány: nem akar más lenni, sem másnak mutatni magát, amikor megmutatja magát) Egy vergődő ember története, a betegségére büszke emberé, lenézi azokat, sőt, azok ellenében él, akik szeretnek élni, mert nem látják miben élnek. Mert Imredy története a sodródó, kallódó, elégedetlen, a központosított nihilbe betagozódni képtelen kamasz története, azért nem fejlődésregény, mert nem nagyon fejlődik, megmarad kamasznak. Százezrek tántorogtak ki ugyan, de hányan jöttek vissza? Imredy a nyolcvanas évek emblematikus figurája, énekel itt-ott, kulcstartóval bizniszel, de többre vágyik, és vágyaihoz új hazát választ, gombhoz a kabátot. Regényében megelevenedik a nyolcvanas évek klinikai halálba dermedt alföldi miliője, ez a regény csak olyan országban íródhatott, ahol nincsen tenger, és nincsenek hegyek. Imredy minduntalan szerelembe menekül, aztán profi önsorsrontó módjára, elissza maga alól a szerelmet. A spleen és az egzaltáció sajátos keveréke, szeretik a nők, mert szeretné, hogy szeressék. A férfiak meg egész jól elvannak vele.
|
