Bukarestbe rengeteg erdélyi magyar ment munkát keresni az elmúlt pár száz évben. A 19. század végén, a 20. század elején úgy emlegették a várost, mint ahol Budapest után a legtöbb magyar él. Nagyon sokan közülük ott is ragadtak, beolvadtak a számukra idegen környezetbe... Csiki László egy gyermek szemszögét választva közelít rá, milyen volt Bukarestben magyarként élni a kilencszázötvenes évek elején. A hitelesség szempontjából nem lényegtelen, hogy a szerzőnek is voltak hasonló élményei gyermekkorában. A főszereplőnek, Tibinek vannak emlékei szülőföldjéről is, egy székelyföldi faluról, ahonnan anyjával együtt, aki egyedül neveli őt, a román fővárosba települnek át. A jobb megélhetés reményében, de azért is, hogy némely ügyek kapcsán ne kerüljenek a kommunista hatalom látóterének fókuszába. Egy sokszínű nagyvárosban, a sokféle múltú emberek kavalkádjában könnyebben el lehet tűnni a hatalom szeme elől. Meg aztán előttük jártak a szálláscsinálók, erdélyi magyar rokonok, ismerősök, akik már évekkel előbb kerültek Bukarestbe, és jó helyet tudnak biztosítani ott nekik. (Róza néni az első és a második háború között került ebbe a konyhába a Székelyföldről, ahonnan fiatalon el szoktak jönni a lányok cselédnek, de még nagyságának is, hogy aztán bitangot szüljenek, vagy más nyelvű törvényes gyereket. Félelmetes nem? , hogy az övé, mégis idegenül beszél.)