1810-ben, Napóleon győzelme után Bécs romos és megalázott város. Itt él Marie-Antoinette volt felolvasónője, Agathe-Sidonie Laborde, és Versailles-ra emlékezik, pontosabban az 1789. július 14. utáni napon (mert a legjobban ezek a szomorú emlékű napok nyomasztják), az összeomlás időszakára, amikor XVI. Lajos sok tétovázás után mindenről lemondott, s a királyi család belső bizalmasai és az egész versailles-i udvar szinte pillanatok alatt szétszóródott. Maga Agathe is 16-án éjjel menekült el, együtt a királynét cserbenhagyó Polignac családdal. Agathe Versailles utolsó óráinak lázas és aprólékos felidézése közben fogja fel igazán, hogy mekkora erő és varázslat köti a királynéhoz és ahhoz a szép, különös és elbűvölő világhoz, amelyet Marie-Antoinette teremtett maga körül. Versailles csupa fényűzés és elegancia, a legapróbb részletek is rögeszmésen tökéletesek, mindenfelé védett, otthonos zugok hívogatják az embert - csak ebben a ragyogó s látszólag boldogságot sugárzó világban a vágynak, szerelemnek, szeretetnek, barátságnak nem lehet szava. Ami azon a négy napon, 1789 nyarán Versailles-ban történik, szétrobbantja a mindennapokat, s hirtelen feldúlja, drámaivá teszi az előkelő családok, névtelen udvaroncok, udvari dámák, komornák, inasok és szolgák életét. Minél több hír jut el hozzájuk, annál vadabbul kergeti őket a mindent elborító félelem, düh és a tanácstalanság, néhány óra alatt "érvényét veszti a becsületkódex", szaporodnak a kis árulások, terjed a közöny és a kíméletlenség, míg végül már mindenkinek csak a szökés jár az eszében.